13 perc, avagy az én Kelet-Európám

2008 március 18. | Szerző: betmenke |

Sosem szerettem a 13-as számot, de mostanában valahogy boldoggá tesz erre a számra gondolni.

13 perc boldogság naponta kétszer.

Kb. 1,5 hónapja, mióta új helyen dolgozom azt veszem észre, hogy valahogy sokkal jobbak a reggelek. A munkábajövés. Az a 13 perc a villamoson.

Otthon sétálok 1 percet, ott a piac, a nyüzsi, a mostanában minden hétfő reggeli tulipánvevés, meg a pár hete állandóvá vált epervevés. És ott a villamosmegálló.

Én úgy szeretek felszállni a villamosra. Kisgyermeki lelkesedéssel élem ezt most meg, hiszen az elmúlt 1,5 évben kb. 5 perc gyaloglásra laktam a munkahelyemtől. És most emberek között vagyok. Végre. Szagolok, érzek, látok, szempárokat, arcokat, cipőket, színeket, hangulatokat, embereket. Olyan igazi Kelet-Európa ez a villamos. Az én kis Kelet-Európám. A kelet-európai szagokkal, érzésekkel, képekkel, szempárokkal, arcokkal, cipőkkel, színekkel és hangulatokkal. És én mennyire nagyon szeretem ezt. Olyan kívülről nézve, de mégis benne élve szemlélem ezt.

 

Megtehetném, hogy autóval járjak, hisz van autóm, még talán olcsóbb is lenne, mint egy BKV bérlet. De akkor mi lenne a mindennapi kis élményeimmel, az impulzusokkal. Azokkal a szagokkal, érzésekkel, képekkel, szempárokkal, arcokkal cipőkkel, színekkel, hangulatokal, emberekkel? Akkor hogy nézhetném napszemüveggel a fejemen a Dunát. Akkor nem tudnék gyönyörködni a kedvenc hidam láttán. A Szabadság híd láttán. Akkor talán észre sem venném, hogy süt a nap és a visszatükröződő sugarak csak játszanak az érzékeimmel. Így valahogy minden olyan csöndes. Zene se kell fülemre, könyv se a kezembe. Csak a villamos.

A 13 perc Kelet-Európa minden reggel.

 

És meg is érkeztem a hatalmas több ezer embert foglalkoztató nagy német multimba dolgozni.

Micsoda csuda kontrasztok.