bad day, avagy ki vigyáz rám?

2008 szeptember 16. | Szerző: betmenke |

nem tesz jót nekem ez az időváltozás. nem bírom a tempót. bíró úr, ott fent időt szeretnék kérni…… hiába jelzek, senki nem figyel. a játék csak megy tovább. : )

 

reggel a zuhanyzásnál láttam és éreztem igazán, hogy a csapatépítő maradandó nyomokat hagyott rajtam különböző lila-kék-zöld foltok formájában. majd tudatosult bennem, hogy én az esőszerető nem rendelkezem esernyővel, ami igazán nagy hátrány volt tegnap. a postaládában többszáz olvasatlan e-mail várt a szokásosnál kevesebb személyes tartalommal. aztán a havi szeánsz vezetői meeting, ami sosem volt a kedvencem. aztán kaja a „szockó” matávos menzán, mert kint még mindig esik.

majd kiderült, hogy coldplay jegyet nemhogy itt nem tudok kérni, mert már odaadtuk az ügyfeleknek….. tényleg nem lehet már állójegyet venni sem. ráadásul fényképek nézegetésenek közepette a terem fele azon röhögött egész nap, hogy a hőnszeretett lila foltjaimat hogyan sikerült beszereznem. sőt a tőzsde is valami idegesítően sokat zuhant.

 

este squash. meg szauna. végre, valami feszültségoldó. végre valami megmentő. időben elindulok. le a kocsihoz. mi van? a riasztó beriaszt. és nem bírom leállítani. először csak röhögök, majd úgy az egész nap sok hülye történését összetéve azok a könnycseppek óhatatlanul elindulnak az arcomon lefelé. senki nem látja, mert zuhog az eső. de én tudom, hogy ami az arcomon csurog lefelé az épp annyira sós, mint édes. az öcsém sem veszi fel a telefont. a barátnőm sem. a squash teremben nincsen térerő. a kocsi meg csak riaszt.

az igazat bevallva elönt valami olyan érzés, hogy nem is hordoz az élet a tenyerén. nem is vagyok különleges. vagy épp csak annyira vagyok különleges, mint amennyire mindannyian azok vagyunk. épp ugyanaz a szerencsétlen béna vagyok, mint bárki más. az aksi lemerült. a kocsi meg se mozzan. az öcsém sehol. és a könnyek csak peregnek lefelé. az eső meg csak zuhog. ott gugoltam a magassarkúban a kocsi mellett, nekidőlve. olyan tehetetlenül, elveszve. gyenge nőként, akit meg kellene már mentenie annak a hercegnek. nem kell fehér ló, nem kell semmi. csak egy nevetés kellene most.

 

és csöng a telefon. squashpartner keres. én meg csak bőgők. érzem, ahogy a szemfesték csípi a szemem. semmi nem megy úgy ahogy kellene. megint csöng a telefon, megint ő. 10 perc és jönnek. a vadidegen fiúk, akik mindig előttünk vannak a pályán, akikkel még csak néhány szót váltottunk jönnek. megmentenek. önmagamtól. és van indítókábel is náluk.

az idegen srácok, – akik már nem is olyan idegenek többé – odajöttek, segítettek. hihetetlen az emberek önzetlensége. hoztak egy csomó mosolyt nekem magukkal. ott áztak miattam az esőben. az emberek jók. kell, hogy működjön a felállított szívességbank(szeretetbank) teóriánk. kell.

 

az este padlizsánkrémes piritóssal, teával és nevetéssel zárult. valamint újra valami iszonyatos megnyugvással. minden a helyén a világban. nem tudom honnan van ez a hihetetlen sok energia, lendület körülöttem. hogy hogyan lehet akkor is minden egyensúlyban, amikor én triplán lehúzom a világot. nem tudom az őrangyalaim mikor szegődtek mellém, vagy már a születéssel megkaptam-e őket, nem tudom hogy mit tettem értük, tettem-e már eleget, megérdemlem-e őket egyáltalán, szeretnek-e mellettem lenni. nem tudom hogyan tudnék rájuk vigyázni. azt sem tudom vannak-e, és ha vannak kinek kell megköszönnöm őket. nem tudom kinek tartozom köszönettel a napokért. magamért. az életemért. de tegnap megbizonyosodtam arról, hogy valaki biztosan vigyáz rám. bárki is az nagyon köszönöm neki. nagyon.

 

ma vettem egy csodaszép ezüst medált. egy angyalszárny.