A halál – biztos?

2008 október 24. | Szerző: betmenke |

életem során már annyiszor szembe kellett néznem ezzel a szóval. azt hiszem túl sokszor is ahhoz képest, hogy mennyire nagyon fiatal vagyok. nem olyan rossz ez, nem hányom az élet szemére, hiszen előbb-utóbb mindenki átesik ezen. csak….. csak….. mégis.  miért kell nekem mindent idő előtt megtanulni? : )

kisgyermekként, mikor apa szülei meghaltak, akkor még nem értettem miért sír mindenki a temetésen. Akkor még minden olyan mese volt. Akkor még hittem, hogy ők tényleg elmentek valami jobb helyre és onnan vigyáznak ránk, akkor még hittem, hogy van az a mennyország azokkal az angyalokkal.

Majd majdnem 20 éves lettem, amikor apa meghalt. és újra nem értettem semmit. de már máshogy nem értettem, mint kisgyermekként. miért? miért ő? és miért nem beszélt velem előtte? és miért nem szól hozzám utána? és hova ment? miért hagyott itt mindent félbe, befejezetlenül, az öcsém és engem felneveletlenül. Ki írja az életet? és miért írta épp ilyenre? Azt hiszem ez volt az a pont az életemben, amikor annak tiszta, ártatlan gyermeknek fel kellett nőnie egy kicsit. Ki kellett szakadni abból a „mesemázos” magzatburokból és az azzal járó szívszeretettel körülvett biztonságból. a mindig mosolygós kislány arcán a mosoly ezután nem volt őszinte mindig. sokat nézett magába, sokat utazott magába. kereste ott legbelül a válaszokat a soha véget nem érő kérdéseire. a lány ott egy végeláthatatlan utazásba kezdett a megválaszolatlan kérdések birodalmába. olvasott és tanult folyamatosan.

rájött valahogy, hogy a halál az élet része. semmi nem ér véget egy halállal. sőt valami más biztosan a halállal kezdődik majd el. egy másfajta lét. akinek a teste nincs itt többet, ő már nem sír többet, ő már nem érez fájdalmat többet. ő már megtett itt mindent, amit meg akart, amit meg tudott, ő már szeretett annyit, amennyit tudott és vár rá egy könnyek és fizikai fájdalom nélküli lét. ami nem rosszabb. biztos vagyok benne, hogy nem rosszabb.  egyszerűen más. az életünk vége a létünk folytatása. egy következő lépcső és egy következő fejlődés. egy következő születés és egy következő beteljesülés. rosszabb azoknak, akik itt maradtak, hisz valamijük, ami volt eddig nincsen többet. szerintem az ittmaradottak óhatatlanul játszmákat játszanak magukban, hogy mit nem tettek jól és mit nem tettek meg. És néha azt gondolom magamban, hogy a halál szól arról, aki elmegy, átalakul, de mindenképp szól azokról is, akik itt maradtak.

például nekem is meg kellett tanulnom a leckét, mindig a pillanatot nézni.  nem volt egyszerű. sok idő volt. megtanulni úgy kezelni minden emberi kapcsolataim, hogy sosem tudod mi lesz holnap, sosem tudod mi lesz öt perc múlva. csak gyermekként ezt még nem tudtam. de apa halála megtanította nekem. nem szeretek rossz szájízzel elbúcsúzni, nem szeretek haragudni. nem szeretek úgy lefeküdni, hogy valami nincs rendjén, vagy megbántottam valakit. és ha velem megtette valaki, azt is szeretem mielőbb megbocsájtani és nem magammal cipelni. és a szeretem, köszönöm, sajnálom-okat is megtanultam kimondani azt hiszem. hogy bármi bármikor bárhogy történik, azt mindig tudjam magamban hovatenni.

egy pár évvel ezelőtt meghaltak a nagyszüleim. anya szülei. akiket nagyon szerettem. a nagymamám volt a legcsodásabb ember, akit valaha ismertem. annyi alázat volt benne. mind a ketten nagyon szépen haltak meg. csendben. kevés szenvedéssel. egymást követve. én voltam az utolsó, aki a nagypapám kezét fogta. akire tudattalanul rámosolygott. a szép életükért békés halált kaptak. és nem gondoltam azt többet, hogy a halál ne az élet közvetlen része lenne. nem gondoltam azt, hogy a halál rossz. vagy felesleges. egyszerűen része az utunknak. a végeláthatatannak.

majd meghalt anya élettársa tavaly előtt. és furcsa volt, hogy én voltam a felnőtt, aki magyarázta anyának a 10 év alatt önmagában felhalmozott okosságait. azt, hogy mi, hogyan változott meg bennem az évek alatt. mire figyelek máshogy az emberi kapcsolataimban. és mire figyelek máshogy magamban. nehéz nézni anya tanulását, önösszeszedését, de jó is látni a végeláthatatlan erejét. azt, hogy az élete nem csak evilági rohanó élet többet, hanem egy olyan nyugodt élet azokkal a magyarázatra váró kérdésekkel.

Lassan egy éve írok blogot, amit egy létkérdés nevű koncerencia indított el bennem. idén is lesz „A halál- biztos?” címmel. mielőtt elmentem volna oda novemberben mindenképp szerettem volna magamnak a hol is van ez most énbennem? kérdést feltenni, azonban a sors fintoraként ezt meg kellett tennem ma.

meghalt ma a testvérem barátja. az öcsém csak 21 éves. egész nap zilált, zaklatott volt. többször megjelent nálam. 6 évig osztálytársak voltak. hajnalban még egy buliban voltak. majd a fiút egész nap nem találták. és amikor kiderült újra itt járt az öcsém. nehéz volt nézni a kisfiút, aki küszködik a könnyeivel. aki teszi magában össze az este képeit, hogy mit tehetett volna máshogy. aki értetlenül áll a történtek előtt. holnap menne párizsba kis élete eddigi legnagyobb kalandjára, ami a feltétlen móka-kacagásról kellene, hogy szóljon, ő pedig nem ért semmit az életből. Tele van azokkal a válaszra váró kérdésekkel.

És én úgy mondanám a magamét, ami bennem van úgy kitépném most onnan a helyéről és odaadnám neki. de tudom, hogy felesleges. mindenkinek magának kell megtanulnia a leckét. aki szeret arra mindenkire vár ez a lecke az élettől. ezt sajnos tapasztalás nélkül nem lehet megtanulni.

a nagy okosságok helyett inkább vacsorát csinálok neki és megölelem. csak beszélgetek vele és kérdezem. hagyom, hogy beszéljen.