“mindentől messze a szívhez közel”
2008 december 9. | Szerző: betmenke
voltam a múlt héten Erdélyben. nem Dévára mentünk, mert ott gyakran jönnek-mennek az önkéntesek, hanemTusnádfürdőre. 700 km. úgy vártam és úgy féltem tőle. annyi, de annyi érzés kavargott bennem. És annyira jó volt látni, hogy van két ölelésre bármikor kész kezem, mindig mosolygós csíkszemeim és hatalmas nagy színültig megtelített szívem. mi más kellene? elmondom nektek, hogy semmi. Ez épp elég szeretni.
Külön életet kaptam ott. egy másik életet. tiszta angyalszárnyakat. aminek egy részét magammalhoztam a pillanatokba zárva. semmi nem számított, hogy mit hagytam itt. sem a munka, sem a férfiak, sem az eddig meglevő álmok, sem a kádban álló fürdővíz, sem a pár nap múlva esedékes szigorlat, sem az öntözetlen virágok, sem a félig olvasott könyv… semmi. az eddigi életem külső szemlélője lettem hirtelen. a színész és a forgatókönyvíró egyben, aki akkor ott átírta az előtte álló pillanatok nagyrészét és aki megannyi új álmot álmodott meg a kedvenc főhős színésznőjének.
úgy leírnám nektek, úgy nektek adnám, amit ott kaptam….. de nem csak részeket. mindenkinek az egészet a lelkébe másolnám egy ctrl+c ctrl+v-vel, ha tudnám. már régóta sejtettem, most csak megerősítést nyert, hogy az ölelések sokkal fontosabbak a szavaknál. És az ott megélt szeretetpillanatok, gyermekmosolyok, eszembe jutott gondolatok sem adhatóak vissza szavakkal és fényképekkel sem.
– Hisz hogyan írhatnám le a csodaszép hegyek között megbúvó nagy régi villa hangulatát? A hangulatot, amit a nagy hideg villában felmelegített a sosem szűnő gyermekzsivaj? Azt a hangulatot, amikor az emeletek és a szárnyak között cikázva mindig csapódott melléd valaki, aki a kezed megfogván elkísért az utadon.
– Hogyan írhatnám le azt az érzést, amikor azt kérdezed magadtól, hogy vajon miért csak két kéz adatott nekem? amikor 10 kisgyermek áll körülötted, és nyúl a kezed után, hogy bizony ma iskolábamenet ő szeretné megfogni a kezed, mert ő még nem fogta egyszer sem.
– Hogy írhatnám le az érzést, amikor a szokásos estimese kezdetét veszi, de valahogy úgy kezdődik, hogy könnyek szöknek a szemedbe…… Két lányról szól, akik elindultak Budapestről sok-sok szeretettel a szívükben….. a gyerekek talán nem értik, de Te nagyon is jól tudod, hogy a nevelőbácsi mai meséjének a hőse Te magad lettél.
– Hogyan írhatnám le az érzést, amikor a játszótéren játszol 8 apró óvodással, és Te aki azt hitted, hogy nem vagy még kész arra, hogy szerető anya, hűséges feleség legyél és felelős legyél másokért…… Ott rájössz, hogy mennyire boldoggá tesznek Téged ezek az apró kis szeretetgombócok és ott rájössz arra is, hogy nincs mire kész lenned, hiszen ez már réges-régen benned van , már réges-rég lételemeddé vált a felelősségteljes szeretés.
– Hogy írhatnám le azt, amikor a mese után, advent közepette az a 4-5 éves kisgyermek azt kéri a másnapra a Jézuskától, hogy holnap legyen egy kicsit jobb, mint ma volt. Mi felnőttek sem tudnánk ennél jobbat, többet kérni. És ott ülsz. mosolyogsz. és eldöntöd ott legbelül a saját életed forgatókönyvírójaként, hogyha majd Te magad is valakivel fekszel le és ébredsz is mellette minden nap, akkor majd őt is megkérdezed esténként lefekvés előtt, hogy mit kérne másnapra Istentől, Sorstól vagy Önmagától. És Te a saját életed forgatókönyvírója eldöntöd azt is, hogyha majd gyermekeid lesznek, akkor velük ugyanígy leülsz esténként beszélgetni, mint ahogy ezt tetted itt 10 gyermekkel. És ugyanúgy az öledbe veszed majd őket a saját szeretettől meleg villádban a kandalló mellé, és ugyanúgy öleled majd őket, mint ahogy itt és most a legeslegnagyobb természetességgel megtetted ezt más gyermekeivel.
És Te aki annyira érzékeny vagy…… akit annyi minden megérint a nagyvilágból….. aki igaz sajnálod a gyermeket, aki zsíros kenyeret, szalonnát, dzsemes kenyeret, puliszkát eszik csak…… sajnálod a gyermeket, akinek este nem jut tea, csak reggel, de az is csak azért, mert abból épp vittél magaddal eleget…..Te aki sajnálod a gyermeket, aki kitalál dolgokat a szüleiről, hogy ne sajnáld őt annyira…… Te aki sajnálod a gyermeket, akinek a szülei isznak, akinek nincs otthon víz és villany…………..
Te a saját kis életed naív mesekirálylánykája csak ott állsz…… Széttárod a karod és a szíved. És nem azért, mert nem érted miért van ilyen a világban és, mert nem tudod, hogy mit tegyél. ……. dehogy is azért…… hanem azért mert nagyon is jól tudod, hogy egyszerűen csak ölelned és szeretned kell vele és nem pedig a világot mindenáron megérteni és megváltoztatni akarni.
És Te az író csak álmodod tovább a forgatókönyved. Már tudod mit kell átírnod. Azt még nem annyira, hogy mire, de azt igen, hogy mit. : )
És gyűjtöd a pénzed teára, cukorra, húsra, hogy karácsonykor legyen mit küldeni azoknak, akiket megszerettél. : )
: )
Harmincon innen és túl
2008 december 4. | Szerző: betmenke
Tegnap elérkeztem életem talán feléhez. Harminc év mögöttem és még nagyon sok minden előttem.
És az a születésnap most valami különleges volt. Különös szeretettel és ajándékokkal teli. Ennyi rajzot, ölelést és mosolyt még sosem kaptam. Nem volt okom a kérdésre, hogy mi a fontos az életemben, mert a kezemben volt a válasz. A kezemben volt sok kis apró kéz. Sok kis apró sors. Sok kis apró élet. Sok kis apró ölelés. Sok kis tiszta, önzetlen gyermeki mosoly. Sok kis szeretet.
Sok kis véget nem érő gyermeki, elvárásoktól mentes kristálytiszta szeretet.
És ott volt a kezemben a legszebb ajándék az ezen a születésnapon valahogy meg sem született kérdésre. Minden rendben és minden jó így, ahogy van. Jó így az a naív önzetlen gyermeki szeretet, ami bennem van, ahogy van. Sose legyen máshogy. Sosem akarok ennél jobban felnőtt lenni. És sosem akarok máshogy szeretni. És én nem is akarok már mást……. csak gyermek lenni újra igazán legbelül sok gyermek között és úgy szeretni, úgy hinni és úgy bízni, ahogy ők teszik.
Mert az csodálatos. Tényleg.
Boldog vagyok.
És persze köszönöm az életem anya. Most úgy különösen nagyon.
Erdélyben vagyok. Csaba testvér gyermekeinél.
ajándék
2008 november 29. | Szerző: betmenke
Szerintetek így pár nappal a 30. előtt, amikor az ember óhatatlanul elgondolkodik, hogy jól él-e, jól csinál-e mindent, min változtasson a második felébe belevágva annak a nagybetűsnek….. akkor nem valami csodás érzés egy ilyen mondatot kapni?
“Tudod Évi ez így nagyon jó. ez így duplán jó. én nem tudok úgy adni ahogy Te. én nem tudok úgy ölelni ahogy Te. én nem tudok úgy sírni és úgy nevetni sem, ahogy Te. és nem tudok úgy szeretni élni sem, ahogy Te. és talán sosem voltam még olyan boldog, mint amilyen Te mindig vagy. De így, hogy adok és azt Te általad teszem…. Így tudom, hogy amit küldök az veled a lehető legjobb formában jut el oda, ahova küldöm, épp úgy ahogy én adnám, ha bárhogy képes lennék adni.”
Szeretek visszajelzést kapni. Nagyon-nagyon. Egy őszinte mosoly épp elegendő. De azt hiszem a legszebb, amit csak kaphatok, azok mindenképp azok a számomra különös varázzsal bíró szavak. : )
Köszönöm ezeket a szavakat.
a mese kezdete
2008 november 24. | Szerző: betmenke
Hiszem, hogy minden találkozásunknak az úton oka van. célja van. jelentése van. mindkét félnek ugyanúgy. Hiszem, hogy minden találkozás, lelki ölelkezés fontos nekünk valamiért. Mindenkitől tanulunk valami újat magunkról. Kitől többet, kitől kevesebbet. És azt is hiszem, hogy egyszer egy ezek közül a találkozások közül majd igazán fontos lesz. egyszer egy ezek közül majd fontosabb lesz, mint az összes többi. Fontosabbá válik majd, mint az összes többi. olyan végtelen víztiszta mese, véget nem érő csöndszínű álom, napfényízű nevetés lesz belőle. szavak nélküli mézédes harmónia sok beszélgetéssel. mint amikor be vagy csípve…. olyan mindent átfonó szeretettől ittas mámor lesz az állapot. elfogadsz, szeretsz, lebegsz. elfogadnak, szeretnek és lebegnek veled. hiszem, hogy lesz majd egy olyan találkozás, ahol a másik nem azt fogja nézni, hogy mi jó neki, és mit szeretne kapni, hanem bízni fog bennem annyira, elhiszi nekem, hogy nagyon is tudom mi kell neki és hogyan kell őt szeretni a boldogságához. aki arra jön rá mellettem, hogy ő mindig is csak arra vágyott, hogy így szeresse valaki, ahogy én tudom. Én figyelni fogok rá. Most megígérem neki. Amikor elesik majd kezemet nyújtom a felálláshoz, de maga eldöntheti, hogy egyedül akar-e inkább felállni. És valahogy fordítva. Szeretnék végre egy olyan kezet, aminek az erejét majd nem csak este akarom érezni, hanem a gyengédségét is képes leszek reggelente elfogadni….. Szeretnék reggelente átölelő biztonságot és melegséget nyújtó kezet. ölelésével saját kisvilágot kiváltani képes kezet. Kell, hogy a kéz vezessen, amikor csukott szemmel táncolunk. kell, hogy akarjak vele soha véget nem érően csak táncolni. soha véget nem érően tanulni. akarjam soha véget nem érően szeretni. azt hiszem erre vágyom. egy elvárások nélküli, nyitott kézzel szerető kapcsolatra benne mindkét fél saját álmaival, a saját céljaival, az evilági álarcok nélküli szabad szerelemre, ahol nem kell másnak lenned, mint ami legmélyen legbelül valójában vagy és ahol lehetsz olyan, mint amilyen szeretnél lenni. egy kapcsolatra, amiben az eddig felhalmozott sérüléseinket majd egymás kezébe adva dobáljuk be a Dunába és szabadulunk meg tőlük nevetve valami újat, közöset elkezdve, kettőből egyet teremtve közös álmokkal és közös célokkal…… Ahol a mérce nem az egymás mellett eltöltött idő mennyiségében rejlik majd, hanem az abból ténylegesen együtt eltöltött pillanatok milyenségében. egy olyan kapcsolatra, ahol mindkét ember tud szabadon szeretni, amibe(n) mindkét ember tud önzetlenül adni, amit két ember együtt épít, amiben két ember egyként hisz, és amit együtt játszunk majd végig. : ) ahol mind a ketten épp úgy vagyunk jók a másiknak, ahogy vagyunk. De sosem tudom melyik lesz az a bizonyos találkozás. vagy esetleg épp melyik volt az a bizonyos találkozás. Néha azt érzem már rég ismerem őt. de az is lehet, hogy ez azért van, mert rég megálmodtam őt. Nem tudom. Azt az egyet tudom, hogy megyek az úton. Megpróbálok mindenkit szabadon szeretni, mindig önzetlenül adni, csak építeni és mindig hinni. És azt hiszem más nem kell. Egyszer majd egy olyasvalaki fog szembejönni, aki épp ezt épp akkor keresi egy lányban, amikor velem találkozik. És akkor elkezdődik majd a saját közös mesénk. szép mese lesz. ezt már tudom. : ) hiszen mi fogjuk írni. együtt. Veled.
egy a tízezerből
2008 november 16. | Szerző: betmenke
kis életem eddig lepergett homokszemeinek legnagyobb része mind arról tudna tanúbizonyságot tenni, hogy régebben mindig az a kérdés foglalkoztatott, hogy miért vagyok én csupán egy a tízezerből. harcolni akartam ez ellen. tudtam, hogy kicsit okosabb, kicsit szebb, kicsit jobb, kicsit tisztább és ettől kicsit több vagyok, kicsit más vagyok, mint az emberek általában. És ahogy peregtek azok a homokszemek tovább a homokórámban, ahogy nőtt az a lány és vált ő a régi önmagához képest valóban egyre okosabbá, szebbé, jobbá, tisztábbá…. akkor rájött, hogy nem akar ő már több lenni a többi tízezer embernél. Jó egynek lenni a tízezerből. Szerves része akar lenni annak a tízezernek, épp úgy, mint ahogy a többi 9999 ember.
Tegnap előtt valahogy kimondottan jó érzés volt egynek lenni a tízezerből. örömmel töltött el, hogy egy vagyok a tízezer boldog ember közül. hogy egy lehetek a tízezer boldog ember közül. hogy van rajtam kívül 9999 ember, aki ugyanúgy segíteni akar. aki épp úgy kitárja a szívét és a két karját másokért. Jó volt egynek lenni a tízezerből egy jótékonysági koncerten. Jó volt az örömtől sírni és nevetni egyszerre. Jó volt másokat az örömtől sírni és nevetni látni egyszerre.
Nézetetek már sérült embereket? mozássérülteket? szellemi fogyatékosokat? Nézzétek egyszer őket.
rá fogtok jönni, hogy ami az élet lényege, ami a legfontosabb az életben, abban nem ők az igazán sérültek és nem ők az igazán fogyatékosak. Mi akik “egészségesek” vagyunk sokszor sokkal betegebbek vagyunk, mint ők. Mi folyton elégedetlenek vagyunk, változtatni akarunk, új lakást, új autót, új ruhákat veszünk, új párt keresünk, a lehető legmesszebbre utazunk, élményeket hajszolunk, előre megfestett boldogságképeket kergetük, ahelyett, hogy kérdeznénk és elfogadnánk. ahelyett, hogy hallgatnánk és egyszerűen csak élnénk. Azt hisszük külső életünk materiális dolgai majd változtatnak rajtunk. hogy azok majd jobbá teszik az elégedetlen hétköznapjainkat. azt hisszük ez a válasz a kérdésre. Pedig csak toljuk-görgetjük a kérdést magunk előtt. Miért vagyok én az aki vagyok?????? miért ez? és miért így? és miért én?
Mit gondoltok bennük hányszor felmerül a kérdés: miért? Mit gondoltok nem-e ez az első kérdés a tudatos-gondolkodó életükben? Ők már rég tudják a bölcs válaszokat, amikor mi még azt sem tudjuk, hogy az igazi boldogsághoz vezető úton kérdésekre van szükségünk, amire a válaszokat sok-sok idő alatt mindenki csak magának adhatja meg. Ők már rég megtalálták a válaszokat önmagukban.
Tudjátok mit mondott ez egyikük nehezen beszélve járókerettel a színpadon mosolyogva az arénában tízezer embernek?
Az élet egy játék és meg kell tanulni játszani.
Mikor leszünk mi is ennyire bölcsek, ennyire gazdagok és ennyire nagyon erősek? elfogadni azt, ami nekünk adatott és azzal boldognak lenni. Nem szabad azt nézni folyton-folyvást, hogy mi nem tökéletes az életünkben és mit nem kaptunk meg. Azt kell nézni, ami bennünk van. Amink van. ez a mi várunk. mi építjük ott magunkban legbelül. mi játszuk az életünk, mi színezzük olyan színűre, amilyenre csak akarjuk. És ezt nem szabad soha feladni….. Játszani kell míg csak lehet.
A halál – biztos?
2008 október 24. | Szerző: betmenke
életem során már annyiszor szembe kellett néznem ezzel a szóval. azt hiszem túl sokszor is ahhoz képest, hogy mennyire nagyon fiatal vagyok. nem olyan rossz ez, nem hányom az élet szemére, hiszen előbb-utóbb mindenki átesik ezen. csak….. csak….. mégis. miért kell nekem mindent idő előtt megtanulni? : )
kisgyermekként, mikor apa szülei meghaltak, akkor még nem értettem miért sír mindenki a temetésen. Akkor még minden olyan mese volt. Akkor még hittem, hogy ők tényleg elmentek valami jobb helyre és onnan vigyáznak ránk, akkor még hittem, hogy van az a mennyország azokkal az angyalokkal.
Majd majdnem 20 éves lettem, amikor apa meghalt. és újra nem értettem semmit. de már máshogy nem értettem, mint kisgyermekként. miért? miért ő? és miért nem beszélt velem előtte? és miért nem szól hozzám utána? és hova ment? miért hagyott itt mindent félbe, befejezetlenül, az öcsém és engem felneveletlenül. Ki írja az életet? és miért írta épp ilyenre? Azt hiszem ez volt az a pont az életemben, amikor annak tiszta, ártatlan gyermeknek fel kellett nőnie egy kicsit. Ki kellett szakadni abból a „mesemázos” magzatburokból és az azzal járó szívszeretettel körülvett biztonságból. a mindig mosolygós kislány arcán a mosoly ezután nem volt őszinte mindig. sokat nézett magába, sokat utazott magába. kereste ott legbelül a válaszokat a soha véget nem érő kérdéseire. a lány ott egy végeláthatatlan utazásba kezdett a megválaszolatlan kérdések birodalmába. olvasott és tanult folyamatosan.
rájött valahogy, hogy a halál az élet része. semmi nem ér véget egy halállal. sőt valami más biztosan a halállal kezdődik majd el. egy másfajta lét. akinek a teste nincs itt többet, ő már nem sír többet, ő már nem érez fájdalmat többet. ő már megtett itt mindent, amit meg akart, amit meg tudott, ő már szeretett annyit, amennyit tudott és vár rá egy könnyek és fizikai fájdalom nélküli lét. ami nem rosszabb. biztos vagyok benne, hogy nem rosszabb. egyszerűen más. az életünk vége a létünk folytatása. egy következő lépcső és egy következő fejlődés. egy következő születés és egy következő beteljesülés. rosszabb azoknak, akik itt maradtak, hisz valamijük, ami volt eddig nincsen többet. szerintem az ittmaradottak óhatatlanul játszmákat játszanak magukban, hogy mit nem tettek jól és mit nem tettek meg. És néha azt gondolom magamban, hogy a halál szól arról, aki elmegy, átalakul, de mindenképp szól azokról is, akik itt maradtak.
például nekem is meg kellett tanulnom a leckét, mindig a pillanatot nézni. nem volt egyszerű. sok idő volt. megtanulni úgy kezelni minden emberi kapcsolataim, hogy sosem tudod mi lesz holnap, sosem tudod mi lesz öt perc múlva. csak gyermekként ezt még nem tudtam. de apa halála megtanította nekem. nem szeretek rossz szájízzel elbúcsúzni, nem szeretek haragudni. nem szeretek úgy lefeküdni, hogy valami nincs rendjén, vagy megbántottam valakit. és ha velem megtette valaki, azt is szeretem mielőbb megbocsájtani és nem magammal cipelni. és a szeretem, köszönöm, sajnálom-okat is megtanultam kimondani azt hiszem. hogy bármi bármikor bárhogy történik, azt mindig tudjam magamban hovatenni.
egy pár évvel ezelőtt meghaltak a nagyszüleim. anya szülei. akiket nagyon szerettem. a nagymamám volt a legcsodásabb ember, akit valaha ismertem. annyi alázat volt benne. mind a ketten nagyon szépen haltak meg. csendben. kevés szenvedéssel. egymást követve. én voltam az utolsó, aki a nagypapám kezét fogta. akire tudattalanul rámosolygott. a szép életükért békés halált kaptak. és nem gondoltam azt többet, hogy a halál ne az élet közvetlen része lenne. nem gondoltam azt, hogy a halál rossz. vagy felesleges. egyszerűen része az utunknak. a végeláthatatannak.
majd meghalt anya élettársa tavaly előtt. és furcsa volt, hogy én voltam a felnőtt, aki magyarázta anyának a 10 év alatt önmagában felhalmozott okosságait. azt, hogy mi, hogyan változott meg bennem az évek alatt. mire figyelek máshogy az emberi kapcsolataimban. és mire figyelek máshogy magamban. nehéz nézni anya tanulását, önösszeszedését, de jó is látni a végeláthatatlan erejét. azt, hogy az élete nem csak evilági rohanó élet többet, hanem egy olyan nyugodt élet azokkal a magyarázatra váró kérdésekkel.
Lassan egy éve írok blogot, amit egy létkérdés nevű koncerencia indított el bennem. idén is lesz „A halál- biztos?” címmel. mielőtt elmentem volna oda novemberben mindenképp szerettem volna magamnak a hol is van ez most énbennem? kérdést feltenni, azonban a sors fintoraként ezt meg kellett tennem ma.
meghalt ma a testvérem barátja. az öcsém csak 21 éves. egész nap zilált, zaklatott volt. többször megjelent nálam. 6 évig osztálytársak voltak. hajnalban még egy buliban voltak. majd a fiút egész nap nem találták. és amikor kiderült újra itt járt az öcsém. nehéz volt nézni a kisfiút, aki küszködik a könnyeivel. aki teszi magában össze az este képeit, hogy mit tehetett volna máshogy. aki értetlenül áll a történtek előtt. holnap menne párizsba kis élete eddigi legnagyobb kalandjára, ami a feltétlen móka-kacagásról kellene, hogy szóljon, ő pedig nem ért semmit az életből. Tele van azokkal a válaszra váró kérdésekkel.
És én úgy mondanám a magamét, ami bennem van úgy kitépném most onnan a helyéről és odaadnám neki. de tudom, hogy felesleges. mindenkinek magának kell megtanulnia a leckét. aki szeret arra mindenkire vár ez a lecke az élettől. ezt sajnos tapasztalás nélkül nem lehet megtanulni.
a nagy okosságok helyett inkább vacsorát csinálok neki és megölelem. csak beszélgetek vele és kérdezem. hagyom, hogy beszéljen.
csodaszép felismerés
2008 október 22. | Szerző: betmenke
Amire ő megtanított, hogy a szeretetet úgy kell nézni, úgy kell megbecsülni, hogy számít az, aki adja. Hogy annak a másiknak magában mennyit kell tenni egy őszinte érintésért, egy őszinte mosolyért. Megtanított, hogy meghitt pillanatok tudnak annyit érni, mint mással meghitt órák. Hogy pár ölelés tud annyit érni, mint mással átölelkezett éjszakák. Nem biztos, hogy jó ez a felismerés, hisz így elégnek látsz dolgokat, amiknél valójában már nagyon sokszor sokkal többet kaptál. A mélység is mélyebb volt mással, az ölelés is szorosabb, a szavak is igazabbak. De elgondolkodtató nagyon és szerethető ez a felismerés. Hogy erre is képes vagy. : )
Tudsz minőséget adni egy szeretésnek, egy ölelésnek. Tudsz embert látni a szeretés mögé. Tudsz munkát, küzdelmet, sorsot, sérülést látni egy ölelés mögé. És ezáltal olyan sokkal értékesebb lesz. Sokkal szerethetőbb lesz. Élővé teheted a szeretetet. A szeretet nem csupán egy szó többé, ami veled született és a legnagyobb természetességgel mindig is veled volt. Nem csupán egy érzés többé, ami körülöleli a mindennapjaidat. Rájössz, hogy mindenki szeretésének, mint ahogy a sajátodénak is, saját története van. Saját élete van. Saját meséje van. Saját fájó pontjai, saját terhei, saját sérülései, saját korlátai éppúgy vannak, mint ahogy saját szárnyai. És ezeket képes vagy látni a másikban, ha sokáig figyeled, mint ahogy ő is képes beléd látni, ha akar. Talán óhatatlanul bántasz, talán megbántasz a figyelésed közben, hisz nem tudod melyik lépésed, mondatod mit vált ki a másikból. Talán bántanak, talán megbántanak, mert a Te belső sérüléseidet és korlátaidat sem ismeri senki rajtad kívül. De ez az élet rendje. Így épülünk és szépülünk, így ismerkedünk és valójában így ismerjük meg magunkat is egyre jobban. Próbáljuk megérteni a saját megbántódásunkat és a másik sérelmeit is. Mint ahogy örülünk a saját boldogságunknak és boldoggá tesznek minket a másoknak örömet okozott pillanatok. A szívünk ezeregyszer átalakul és átalakít. A szeretésünk minden egyes pillanatban változik és megváltoztat. Próbálja elhagyni a terheket, a sérüléseket, átlépni a korlátokat és növeszteni azokat a hatalmas nagy fehér tiszta szárnyakat. Folyton tanulunk. Annyi minden van bennünk. Annyi apró zuga van a szívünknek. Minden pillanatban képesek vagyunk valami újat találni magunkban. Minden olyan végtelen. És valójában minden annyira nagyon egyszerű.
csodaszép felismerés.
szeretni
2008 október 13. | Szerző: betmenke
sokan benne élnek egy kockában. azt gondolják a szeretet, a szeretés véges. azt hiszik van egy mennyiség, amit képesek vagyunk adni és azt nem szabad elpazarolni bárkire. Ha adnak nem jut másnak, aki lehet jobban megérdemelné. Azt már látják, hogy a szeretet értékes, ám azt hiszik épp úgy egy “kincs”, mint a pénz, ami féltenivaló, gyűjtögetni, őrizni való. Ha adnak nem marad nekik. sokan mérlegelnek a szeretéssel. nem akarnak értelem nélkül szeretni. látni akarják, hogy az a valaki megérdemli-e, hogy tud-e helyette visszaadni, mit ad helyette és mennyit. És ezért néha már a mindennapi kapcsolatok emberek között is feltételekhez kötöttek, javakat elváróak, mérlegelőek.
sosem leszel igazán gazdag, ha csak magadnak élsz abban a kockában, ha csak magadat félted, ha nem mered magad nekiadni a többi embernek. a szeretet benned akkor lesz több, őszintébb, tisztább és feltételek nélküli, ha adsz. bárkinek. Szeretni kell. Adni kell. mindenki megérdemli. Te magad is megérdemled. Kezdd magaddal! Adj magadnak. Szeresd magad. Ha észreveszed, hogy minden épp úgy jó benned, ahogy van, akkor rájössz, hogy ezt más is meglát(hat)ja benned és el fogod tudni fogadni mások szeretetét és képes leszel másban is meglátni a szépséget. Képes leszel minden embert jónak látni és továbbadni a benned meglevő sok-sok szeretetet és érezni fogod….. ami számomra az egyik legtökéletesebb érzés a világon. : hogy teljes vagy. Tele vagy élettel. szeretettel. szerelemmel.
Néha be kell fordítani ezt az érzést, magadban lenni, csönddé érlelni, elmerülni benne, lebegni benne. nem gondolni semmire, csak épp a lélegzésedet figyelni, vagy szíved dobbanását várni. vagy azt sem. csak lenni.
Néha azonban ki kell fordítani ezt az érzést. Adnod kell. élned kell. nevetned kell. illetve hogy is kellene? Semmit sem kell tenned. De én valahogy olyan belső kötelességnek, olyan önmagam szerves részének érzem ezeket. Mintha az önmegvalósításom (része) lenne a szeretés és a nevetés. Mint egy soha fel nem növő naív kisgyermek abban a saját maga által kreált tökéletes mesevilágban. Azt gondolom így tudok a legtöbbet adni magamból abba az örök körforgásba. Nem találok fel új dolgokat, nem mentem meg senki életét, nem varrok új ruhákat, nem írok új könyveket, nem fedezek fel új csillagokat, és sajnos új fákat sem ültetek már nap, mint nap……
de…… de…… de….. képes vagyok szeretni. Az egyetlen, amit tudok. Ha mindenki feltalálna, ha mindenki életeket mentene, ha mindenki új ruhákat varrna, új könyveket írna, új csillagokat fedezne fel és új fákat ültetne, attól még ugyanígy élettelenül élnék az emberek a mindennapjaikat és ugyanígy önmagukban ellevő „szeretetkockák” ülnének mellettem nap, mint nap a villamoson.
viszont gondold el mi lenne, ha mindenki szeretne, vagy csak………. ha mindenki megpróbálná. vagy csak…….. ha mindenki elgondolkodna rajta.
: )
akkor már nem csak a Duna látványa tenné kellemessé a holnap reggeli munkábamenést azon a villamoson. : )
büszke
2008 október 7. | Szerző: betmenke
büszke vagyok Z barátomra, hogy a minap ledoktorált. ha nagyon sok pénzem lenne akkor kutattatnék. magyar fiatalokkal. itthon. okosak. megbecsülném őket, hogy a céljaikat megvalósítani ne kelljen külföldön élniük. büszke vagyok. azt hiszem minden emberre, akinek vannak céljai. büszke vagyok Kati barátnőmre, aki a minap életet adott a kisfiuknak. Büszke vagyok a hitére, a szeretetére és az erejére. Nem mindennapi kombinációjával rendelkezik ő ennek a számomra három, igen-igen fontos tulajdonságnak. Olyan megnyugtatóan példamutató saját magam számára, hogy ezek a – bennem is szerencsére hasonlóképpen meglevő – tulajdonságok elegendőek a boldogsághoz, csak hinni kell, szeretni kell és akarni kell. büszke vagyok. azt hiszem minden emberre, aki hisz a saját álmaiban. büszke vagyok a barátnőimre, mindenkire másért, de mindenkiben van olyan, amiért én annyira fel tudok rá nézni. vajon az természetes, hogy akiket szeretünk, azokra büszkék is vagyunk? Vajon akiket szeretünk, azokat tényleg mindig egy kicsit szebbnek, okosabbnak és jobbnak látjuk a többi embernél? büszke vagyok. azt hiszem mindenk emberre, aki tud igazán boldog lenni. büszke vagyok mindenek előtt édesanyámra. Arra, hogy felnevelt. Arra, ahogy felnevelt. Arra, hogy ilyennek nevelt. arra, hogy jó úton indított el. Arra, hogy kaptam eleget bőven abból a fent említett három dologból, ami a boldogságépítéshez elég. Kaptam hitet, szeretetet és erőt. (De még mennyit mindből : ) ) büszke vagyok a nagyszüleimre. hogy ilyenre nevelték anyát. És mindig mellette voltak. ameddig lehetett mindig. talán a mai napig ott állnak mellette. És adtak neki mindenből annyit, hogy anyának legyen miből nekem továbbadnia. Mintha a végtelenen átívelő szeretetlánc bennem folytatódhatna tovább. büszke vagyok az öcsémre. hogy ember lett. jó ember. büszke vagyok a kitartására és az álmaira. és büszke vagyok arra a sok-sok szeretetre, ami benne van, csak valahogy olyan nehezen megy neki még a kimutatás. : ) De ott van benne és ez megnyugtató. büszke vagyok. azt hiszem minden emberre, aki képes szeretni. és persze mindenen túl büszke vagyok magamra. : ) mert megvannak azok céljaim, mert hiszek a saját álmaimban, mert tudok igazán boldog lenni és mert azt hiszem szeretni is megszerettem már.
büszke vagyok arra, hogy olyan emberek vannak körülöttem, akikre büszke lehetek. büszke vagyok erre az egyszerű kis életre. ami csak egy a 6 milliárd emberi élet közül. ami csak egy az én tíz, száz, ezer életem közül. csak egy. De én mégis olyan nagyon büszke vagyok rá minden egyes nap. minden egyes reggel, és minden egyes este lefekvés előtt. büszke vagyok rá, hogy ilyen ez az élet és arra legfőképp, hogy az enyém lehet.
puzzle-élet
2009 január 11. | Szerző: betmenke
Szerintetek hibázhatunk? Tehetünk valamit rosszul? van rossz döntés? vagy minden tettünk épp úgy kell a világmindenség örök egyensúlyához és a saját lelki békénkhez, ahogy abban a pillanatban gondoltuk? tudom a választ ott legeslegbelül….. Tudom, hogy a döntéseim adják az utam, ami megmásíthatatlanul csak az enyém, de néha olyan jó lenne felülni a göncölszekérre és kívülről megnézni, hogy mi lett volna, ha valamit másképp tettem volna.
Már megint az a fránya játék a gondolataimmal. : ) puzzle-élet. és én csak játszom. megállás nélkül. teszem a kirakóm darabjait egymás mellé. és a kezembeakadt darab valahogy mindig beillik valahová a félig kész (élet)(én)képbe. döntések, vagy épp nem döntések. puzzle darabok.
Ti harcolnátok valakiért? Valakiért, aki benne van egy kapcsolatban és a saját bevallása szerint nem boldog. Harcolnátok érte, ha ott legeslegbelül azt gondolnátok, hogy nektek jó lenne együtt? Mit tennétek? De, hogy ne legyen ilyen egyszerű, mit tennétek, ha ő maga kérne arra, hogy harcolj érte. Hogy akard őt. és a mondataival rádöbbent arra, hogy jobban ismer, jobban figyel a szavaidra, mint talán azok, akikről azt hiszed, hogy igazán ismernek. És a mondatai sokkal többet elárulnak önmagáról is, mint amit eddig valaha megtudtál róla.
“kicsit megkönnyíted a dolgod azzal, hogy olyan magasra raktad a lécet hogy nem sokakkal kell bajlódnod. Harcolni meg eleve nem akarsz. Nyilván azért nem, mert nem érzel arra jogot, talán motivációt sem, hogy beavatkozz az én és a barátnőm életébe. Ez becsülendő. Már megint elvész a lényeg, nem tudom azt írni amit mondani akarok…mindegy, biztos azt akarom mondani, hogy te nem is vagy olyan jó, én pedig nem is vagyok annyira rossz és hogy ne hagyj ennyiben. de erre nincs jogom…..
egy biztos: az én életemből a szerelem hiányzik. A szerelmet keresem nálad még most is.”
És a szíved mélyén akarod őt. Jobban bárminél. De tudod, hogy ez az ő harca. Nem lehetsz Te ő, hogy igenis harcolj magadért. Nem lehetsz Te a kard, amivel megvívja a harcot. És nem is lehetsz az ország, amiért megvívja. Ő kell, hogy a harcos, a kard és ország legyen egyszerre. Az ok és a cél is önmaga kell, hogy legyen. Te csak az angyal lehetsz mellette, aki nem hagyja, hogy csatát veszítsen, de ő ezt sosem tudhatja meg. Nem írtál neki egy üzenetet sem soha, pedig hányszor elkezdted. Hány este gondoltál rá lefekvés előtt. És nem tetted meg mégsem. Nem akartál jelet adni. Nem akartál a harca része lenni. Írtál neki saját titkos blogot. Saját titkos gondolatokat. Leírtad, ahelyett, hogy elmondtad volna. nézted a képeit, ahelyett, hogy őt nézted volna. álmodoztál róla, ahelyett, hogy mellette álmodtál volna.
És most az utolsó levél óta, – karácsony óta – eltelt pár hét. az idő megoldott mindent. válaszként ez a bejegyzés érlelődött bennem egy jó ideje. nem viszem őt tovább magammal. nem szabad. miatta sem és magam miatt sem. elengedtem. Egyszer írtam neki, hogy mind a ketten nagyon erősek vagyunk embernek maradni, de talán túl gyengék vagyunk valamihez, ami igazán fontos. boldognak lenni. szétszedtem az érzést. nem fáj. egyáltalán nem. sosem fájt. csak elgondolkodtat. talán hagytam valamit elmenni magam mellett. sodródtam. ültem csendben. vártam. nem nyúltam utána. vajon az az értékrend, amit én oly tisztának vélek és oly annyira ragaszkodom hozzá, az jó? Vagy nem harcolok eléggé a boldogságomért? Vagy éppen az a lényeg mindig, hogy megmaradjak az, aki vagyok, aki szeretek lenni? a lehető legjobbnak. Vagy csak védem magam a csalódástól? És ahogy ő látta, azért teszem olyan magasra a lécet? vagy nem is akartam őt igazán? Vagy egyszerűen ezek a saját szabályaim? a saját játékomban? a saját hőn szeretett – néha gyűlölt- erkölcsi normáim….. amik kellenek ahhoz, hogy olyan jó legyen vasárnap este gyertyafénynél órákat ülni a kádban és esténként – mégha egyedül is -, de mindig mosolyogva lefeküdni…. : )
Hiba volt nem küzdeni érte?
viszont ami a legjobb az egészben, hogy kaptam egy olyan kisszerelmet ennyi idősen újra, mint amit régebben nagyon szerettem. kisszerelmet, amikor semmi nem történt. csak a lelkek ölelkeztek…… egy Duna parti beszélgetés ott azon a padon, ölelés, egy szexnél is többet jelentő tudtuk mindketten, hogy nem szabad, de mégis kell csók. minden olyan kevés volt belőle. és mégis elég volt. és mégis kellene még. vagy már nem is emlékszem. csak egyszerűen jó helyre tettem az emlékét.
de most így kellett lennie ahhoz, hogy máskor mással, – vagy épp vele – majd máshogy lehessen.
puzzle-élet. és én csak játszom. megállás nélkül. döntések, vagy épp nem döntések. puzzle darabok.
Oldal ajánlása emailben
X