a tökéletesség hajszolása
2008 március 21. | Szerző: betmenke
Napok óta gondolkodom azon, hogy hogyhogy vannak emberek, akik nem a jót nézik az életben. Akik nem örülnek a kis dolgoknak, amikkel az élet minden egyes percben megajándékozza őket. Mennek az úton, mert menni kell. És nem állnak meg. Egyszerűen elmennek a jók mellett a rosszakat meg felszedik, és tartogatják, nagyítóval nézik, ezáltal értéktelenné téve a jókat, amiket útközben látnak. Azt gondolják, mindig csak előre kell menni, a Nap felé. És mindig csak azt nézve mennek. A Napot akarják levenni az égboltról. És nem veszik észre a Nap is megy velük, mindig előttük, az idő meg csak el mellettük, de rettentő gyorsan. És sosem lesz az övéké az, amit hajszolnak. A tökéletesség. Olyan furcsa. Azt gondolom a tökéletesség hajszolása megalkuvás. Sokkal nagyobb megalkuvás és sokkal egyszerűbb munka, mint az elfogadás, mint a hit. Mert az elfogadás, a megismerni akarás, az akármi lesz a vége, de azt is megélni akarás, az tűz, az élet, az vágy. Abban van bizalom, csalódás, elesés és újból felállás. Van benne erő. A Nap felé menés, a csak tökéletesre vágyás meg egy beidegződés. Félelem a csalódástól. A tökéletesre vágyás nekem egyenlő nem boldognak lenni akarás. Vagy nem boldognak lenni merés. Vagy folyamatos félelem attól, hogy valami jó lesz és úgyis elmúlik. Amiből nehéz kilépni. Nagyon nehéz. Hisz azt olyan egyszerű kimondani, hogy ez nem kell. Ez nem tökéletes. Nincsenek sérülések, nem bízol, nem szeretsz és nem csalódsz. És mennyire, de mennyire nehéz azt kimondani magadnak is, hogy ez kell. De tudom, hogyne tudnám…. Azt is nehéz kimondani, hogy ez nem is rossz. Amint az érzés legkisebb jelét is észrevesszük magunkon akkor a legegyszerűbb út azt mondani: ez nem tökéletes, ezért nem kell. Ezzel nincs csalódás. És minden megy az egyszerű medrében tovább. Milyen már az, hogy kapsz 100 pillanatot az élettől és ha neked 2 nem tetszik a 100-ból, akkor a másik 98 sem ér semmit. Mi ez, ha nem a jót nem elfogadni merés? A jótól való félelem? És akkor így lesz ez míg világ a világ? Hisz úgysem 100-ból 100 pillanat jó. Sosem lesz 100-ból 100 jó, hacsak Te magad nem teszed jóvá. Színezed jóra. Dolgozol rajta. Ha 100-ból 100 jó lenne, akkor abban már nincs kihívás. Nincs benne útkeresés. Nincs benne semmi. Tudod mi a baj? Hogy szerintem 100-ból 98 is ritkán jó. Nagyon ritkán. Csak az ilyen embereknek a 98 sem ér semmit. Mert az ő szemüvegük ilyen. Csak a rosszat veszi észre. Én meg a 100-ból kettő jónak is tudok örülni. Mert az én szemüvegem ilyen. Iszok is egy habos forró csokit. Fahéjjal.
13 perc, avagy az én Kelet-Európám
2008 március 18. | Szerző: betmenke
Sosem szerettem a 13-as számot, de mostanában valahogy boldoggá tesz erre a számra gondolni. 13 perc boldogság naponta kétszer. Kb. 1,5 hónapja, mióta új helyen dolgozom azt veszem észre, hogy valahogy sokkal jobbak a reggelek. A munkábajövés. Az a 13 perc a villamoson. Otthon sétálok 1 percet, ott a piac, a nyüzsi, a mostanában minden hétfő reggeli tulipánvevés, meg a pár hete állandóvá vált epervevés. És ott a villamosmegálló. Én úgy szeretek felszállni a villamosra. Kisgyermeki lelkesedéssel élem ezt most meg, hiszen az elmúlt 1,5 évben kb. 5 perc gyaloglásra laktam a munkahelyemtől. És most emberek között vagyok. Végre. Szagolok, érzek, látok, szempárokat, arcokat, cipőket, színeket, hangulatokat, embereket. Olyan igazi Kelet-Európa ez a villamos. Az én kis Kelet-Európám. A kelet-európai szagokkal, érzésekkel, képekkel, szempárokkal, arcokkal, cipőkkel, színekkel és hangulatokkal. És én mennyire nagyon szeretem ezt. Olyan kívülről nézve, de mégis benne élve szemlélem ezt. Megtehetném, hogy autóval járjak, hisz van autóm, még talán olcsóbb is lenne, mint egy BKV bérlet. De akkor mi lenne a mindennapi kis élményeimmel, az impulzusokkal. Azokkal a szagokkal, érzésekkel, képekkel, szempárokkal, arcokkal cipőkkel, színekkel, hangulatokal, emberekkel? Akkor hogy nézhetném napszemüveggel a fejemen a Dunát. Akkor nem tudnék gyönyörködni a kedvenc hidam láttán. A Szabadság híd láttán. Akkor talán észre sem venném, hogy süt a nap és a visszatükröződő sugarak csak játszanak az érzékeimmel. Így valahogy minden olyan csöndes. Zene se kell fülemre, könyv se a kezembe. Csak a villamos. A 13 perc Kelet-Európa minden reggel. És meg is érkeztem a hatalmas több ezer embert foglalkoztató nagy német multimba dolgozni. Micsoda csuda kontrasztok.
öröm
2008 február 26. | Szerző: betmenke
Hihetetlen, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Mi jellemek, mi életek, mi karakterek, mi emberek.
Erre mindig rá kell, hogy jöjjek. Újra és újra. Ugyanúgy éljük az életünket, ugyanaz a mindennapi ritmus. Ugyanaz a fentről eleve elrendelt értékrend. És mi mégis képesek vagyunk a számunkra örömet okozó dolgokat csak abban a ránk genetikailag jellemző kombinációban kivenni az élet színültig teli kosarából. Éljük az életünk. Az egyforma mindennapjaink. Figyelünk benne az apró dolgokra, a saját reakcióinkra, észrevesszük, hogy vannak dolgok, amikben örömünket leljük. Érzések, pillanatok, emberek, képek, színek, szituációk, ízek, szavak, dallamok, hangulatok. És van ezeknek a dolgoknak egy olyan különleges egyvelege, ami csak ránk jellemző. Ami csak a miénk. És talán az az életünk célja, hogy ezt a kombinációt megtaláljuk, a sok kis apró örömből felépülő boldogságvárunk építsük, vagy ha mást nem is legalább tudat alatt keressük az éltető láng-örömforrásaink. Bár épp elég szerintem az is, ha a nagy rohanásban észrevesszük, hogy most valami apró pici dolog már megint örömet tudott okozni nekünk.
Az öcsémmel utaztam haza Kecskemétre. Ő vezetett. Valami hihetetlen, ahogy 20 évesen a motorokról beszél. A motorozásról. Arról, amit ez az élmény ad neki. Én a kis naív, a nő, a testvér, a féltő nővér csak hallgatom. Felnőtt az öcsém. Nem azt mondja, hogy a sebesség, nem azt mondja a vagányság……. Azt mondja, az, ahogy érzed a levegőt, a szelet, azt, hogy szabad vagy. hogy a magad ura vagy. És beszél. És látom, hogy közben a szemei mosolyognak. És én, aki eddig mindig csak féltettem most lassan megértem azt a mondatát, hogy Évi értsd meg, ha az van megírva, hogy motoron kell meghalnom, úgy halok meg. Ha az van megírva lesz valami bajom, lesz valami bajom, de nekem ezért ez érzésért megéri. De ezt úgysem fogjátok sosem megérteni. Igaza van. Valószínű sosem fogom megérteni. (bár én is mindig azt gondolom, hogy az én vízimádatom miértjét sem fogja senki soha megérteni) Szóval a motorozás szeretetét lehet tényleg nem értem meg soha, de azt hiszem a mosolyt, amit szemében láttam akkor, amikor mesélt nagyon is jól értem. És a mosolyt, amit a szembelevő motorosok láttán láttam a szemében szintén megértettem azt hiszem. Meg valami kicsikét talán abból is, hogy a motorosok miért intenek egymásnak szembefelé menet….. Mert tudják, hogy valami közös bennük. Talán ennek az érzésnek a szeretete. Talán, mert tudják, ami bennük közös, az nem is olyan kicsi. Az öröm.
reggelek (1. az ötből)
2008 február 21. | Szerző: betmenke
Annyira nagyon szeretem a reggeleket. Tudni, hogy egy új nap kezdődik. Hogy ma megint újrakezdhetek mindent. Vagy ma megint elkezdhetek valamit.
Szeretek felébredni. A reggel mélabús komorsását szeretem. Azt a nekem oly sokat jelentő ürességet. Hogy felébredek……. És minden olyan homályos, olyan kusza, olyan szétszórt és megfoghatatlan. Rendbe kell tenni mindent. Az agyban és a lélekben egyaránt. Felébredek. És a kesze-kuszaság a szanaszét hangok, zajok, impulzusok lassan kezdenek összeállni. A hang a zuhanyé, ahogy folyik a víz, a zajok az utcáról jönnek…… Kezd összeállni a kép. FELÉBREDTEM.
Itt van minden, amit előző nap itthagytam. Úgy van itt, ahogy félbehagytam. Úgy van itt a papír mellettem, ahogy elaludtam….. És úgy van itt újra az életem, ahogy előző este hagytam. Folytathatom. Még nincs veszve semmi, hogy minden tökéletes legyen. Ma újra egy tökéletes nap kezdődhet. Kezdem összeszedni magam. A gondolatokat. Ez megint én vagyok és megint itt vagyok. Már megint ugyanaz a monoton, unalmas (?) élet.
De szeretem az állandóságát. Perpetum mobile. Soha nem áll meg.
Felkelek. Kinézek az ablakon. A kis világom kinyitom a nagy világnak. A rendszer kis eleme vagyok, de vagyok!!!!! Én is kellek a működéséhez. Mindenki talpon van már. Ki jobbra, ki balra megy el az ablak előtt minden reggel. Bekapcsolódok az életbe. Kinyitom az ajtót. Kilépek az erkélyre. Friss levegő. Menthetetlenül a mozgó világ részévé kell válnom. (Vagy nem is menthetetlen???????)
Lezuhanyzom. Felébredek. És kezdődhet a mindennapos kerék. De NEM! Nem szabad hagynom.!!!!!
A szobában tiszta friss levegő van már, és fázom a zuhanytól. És az ágy még ott van bevetetlenül. A reggel legjobb része. Az ágy, ami visszahív magába. És nem bírok neki nemet mondani. Vissza kell bújni. A takaró még kicsit meleg is… Adni egy utolsó lehetőséget a kis világomnak. Magamnak. A gondolatoknak. A nyugodtságnak. A léleknek tiszta testtel. A testnek még tiszta lélekkel.
Valami lágy zene, vagy csak a csend.
Vagy a hangok, amik mindig beszélgetnek bennem önmagammal. Vagy a vonat. J
Ez az extra 10- 15 perc, amit magamtól kapok a legjobb. Nincs mese. Az ajándék saját magam részére.
Szeretem a reggeleket. Mégha ugyanolyanok is, unalmasak is.
Szeretem őket, mert valami mindig elkezdődik. Mert valami új mindig elkezdődik. Vagy mert minden új csak egy reggellel kezdődhet el.
régen és ma
2008 február 12. | Szerző: betmenke
Régen mindig dalolni vágytam, csodás hangon énekelni És az énekemmel a madarakat is túlzengeni.
Ma már nem vágyom másra mint csendben menni és minden madár énekét észrevenni
Régen mindig festeni vágytam, a színeket életre kelteni
És a képeimmel az élet szépségeit nagyobbnak tettetni.
Ma már nem vágyom másra, mint az élet minden színét észrevéve sokat nevetni,
Régen mindig írni vágytam, a szavaknak értelmet adni
És a verseimmel a bús-komort eltakarni.
Ma már nem vágyom másra, mint a bús-komort sem feledve mindig kacagni.
Régen mindig menni vágytam, a világból minél többet látni
És az új szépségekkel a régi egyszerűt felülbírálni.
Ma már nem vágyom másra, mint az egyszerű minden percét megélve várni.
Régen mindig érezni vágytam, égni, égetni
És a az új érzésekre a régi hiányzókat lecserélni.
Ma már nem vágyom másra, mint a régi érzéseket lezárva az újakat megélni.
Régen mindig szeretni vágytam, egyre jobban lángolni
És a tűzzel a mindennapokat különlegesebbnek látni.
Ma már egyszerűen tudom, hogy minden napom különleges.
Mert szeretem így a kis egyszerű életem.
(Mások sokszor erre vágynak csak……….)
meg akartam őrizni, hidd el nekem
2008 február 8. | Szerző: betmenke
kopik, eltűnik lassan a fényképed a gyűjteményből meg akartam őrizni, hidd el nekem, akartam
hogy az emléked egy szokványosnál fontosabb legyen.
fárad, felejtődik a hangod az éterben
meg akartam őrizni, hidd el nekem, kerestem
már hetek óta, de úgy fest végleg elvesztettem.
elillan, tovaszáll a dalod a messzeségbe
meg akartam őrizni, hidd el nekem, megfeleltem végre
a kérdést, amit magamnak már oly sokszor feltettem.
homályosul, fakul a mosolyod bennem élő képe
meg akartam őrizni, hidd el nekem, szerettem
óvtam és valahogy mégis elejtettem.
Elvesztettem, elejtettem egy hangot, egy mosolyt
amit minden más oly nehezen kárpótol
pedig tényleg meg akartam őrizni, hidd el nekem,
mert szerettem magam veled.
elküldetlen levél
2008 január 31. | Szerző: betmenke
Már megannyi kimondatlan, elküldetlen, leíratlan levél született kis szívspirálfüzetemben Neked. Néha, ha sétáltam és eszembe jutottál, akkor mindig a felhőkbe írtam egy levelet Neked, amit bíztam, hogy a szél elrepít hozzád. Nap, mint nap, amikor láttam a mosolyod, vagy épp a könnyeid, újabb és újabb levelet írtam a hóba, hogy lásd én melletted vagyok így is, hogy nem beszélünk. És bíztam benne, hogy az esténként hazafele vezető úton mindig megtalálod ezeket a leveleket és elolvasod őket. Mindig, amikor a szemedbe néztem és ugyanazt láttam benne, -attól függetlenül, hogy mi történt- amit mindig is láttam, akkor is mindig egy levelet írtam neked a Nap sugaraival. Papírsárkányra kötöttem a színes leveleket és megbíztam a sárkányt, hogy repítse el a gondolataim hozzád otthonra, hogyha épp egyedül éreznéd magad, akkor se legyél egyedül. És amikor a megtelt postafiókomból töröltem ki az üzeneteket, és megtaláltam a „Köszönöm, hogy vagy Nekem” SMS-ed akkor az összes levél közül a legszebbet írtam Neked és felakasztottam az esthajnal csillagra, hogy amikor éjjel az égre nézel, akkor megtaláld.
Az idő változásával, múlásával mindig mást tartalmaztak a levelek, de alapjaiban, – a sorok, szavak mögé nézve – valahogy mégis mindig ugyanazt.
Mindig is azt gondoltam, hogy az életben az igazán fontos dolgok megmaradnak igazán fontosaknak. Ha valami végleg elmúlik, eltűnik akkor az sosem volt igazán fontos, sosem volt igazán igazi. Az életünk igazán fontos emberei, emlékei is megkopnak, halványodnak, de őket mindig is a szívünk egyik legféltettebb csücskébe tesszük, hogy biztonságban legyenek. Óvjuk őket, vigyázzuk őket. Jöhet száz, meg száz a szívünkbe ideiglenesen befurakodott ember, élmény, de a szív érzi, és csak valahogy az igazi jelentőséggel bírókat teszi abba a páncélszeretettel védett ici-pici csücsökbe. Mert igen, a szívünk képes végtelen mindent befogadni (jót és szennyet egyaránt), a szívünk képes a gyarlót jónak, a mocskost tisztának, a rútat pedig csodásnak látni ideig-óráig. De szerencsére abba az ici-pici csücsökbe csak az igazán jók, tiszták és csodásak kerülnek be, de nem akárhogy. Számunkra a legjobb, a legtisztább és a legcsodásabbakként. Ez mind az emberi szív varázslata.
És tegnap rájöttem, Te már akármit teszel….. ott vagy abban a csücsökben.
régi és új
2008 január 27. | Szerző: betmenke
amint valami újnak a lehellete megcsapja arcunk elindul a fantáziavágyálomképzelet gépezetünk és elkezdi az eget különböző formájú-alakú-színű-ízű-illatú vattacukorfelhőkkel telerajzolni. · Elég egy a boltban tegnap látott szép cipő………Ez jó lenne a barna szoknyámhoz. · Elég egy megtetszett új illat…..Ezt fújnám magamra, amikor legközelebb látom őt. · Elég egy finom bor………Ilyet veszek ha legközelebb jönnek hozzám a barátaim. · Elég egy olvasott szép gondolat, egy képeslap….kinek okoznék örömet vele. · Elég egy álom…. igen, ezt kell tennem. · Elég egy csók íze…. vajon a következő milyen lesz? · Elég egy új vágy…….és máris boldog vagy tőle. · Elég egy új érzés….. és új dolgokat látsz meg magadból. · Elég egy új hely az életedbe…. és érzed, hogy ott minden kicsit más lesz. · Elég egy új ember az életedbe…. mit fogok tőle tanulni, mit fog tőlem tanulni? · Elég egy új kihívás….. És máris azon gondolkodsz vajon helyt tudsz-e majd állni. · Elég egy új bizalom….. Amit adsz, vagy kapsz és tudod jól kell élned és éltetned vele. Szeretem az élet, a mindennapok egyformaságában, monotonitás-biztonságában a mindennapokat különbözővé tevő új dolgokat, új impulzusokat, új újakat, és az új újakat mindig valahogy örömmel megélni képes önmagamat. Persze épp ennyire ragaszkodom a mindennapokat egyformává és monoton-biztonságossá tevő régi régiekhez is. És szeretem az élet állandóságát, régi régieket csöndesen megélni képes önmagamat is. Holnaptól új úton indulok reggelente, új helyen dolgozom, új emberekkel is, új bizalommal és új –nagyobb- felelősségekkel. Az ugyanolyan mindennapok másfajta ugyanolyanok lesznek. Kíváncsian várt másfajta ugyanolyanok.
Eszterkének- az örök gyermek felnőtté válásról
2008 január 21. | Szerző: betmenke
„Emlékszel még ugye a kamaszéveinkre, ahogy együtt volt az a néhány jóbarát, de nosztalgikus a nóta, mert szétszéledt azóta az a szépreményű, jó kis társaság……. És emlékszel ugye a lányra, aki oly sokáig várta, hogy beleszeressen végre valaki.”
Felnőttünk.
Nincs mese. Visszafordíthatatlanul. Olyan megmásíthatatlanul. Észrevétlen. A saját hátunk mögött-orrunk előtt.
Eddig sosem mertem ezt kijelenteni, de tegnap előtt– a lagzidon- valahogy úgy gondoltam, eljött az idő ezt ki merni mondani, ezt ki tudni mondani. Tegnap előtt valahogy sikerült megfognom ezt az előlem mindig olyan jó mélyre elbújdokló kérdést. Nem azt, hogy mitől leszel felnőtt, inkább csak, azt, hogy mi az amitől mindenképpen……. J
A döntéseink. A döntéseink súlya. A döntések következményeinek tapasztalása. A döntések egyre fontosabb mivolta növeszt bennünket gyermekből hirtelen felnőtté.
Az, hogy a döntések, amiket meg kell hoznunk, amiket ki kell mondanunk már sokszor nem csak órákra, napokra, évekre, hanem egy életre szólnak és már nem olyan sokszor spontán szív-pillanat-döntések, hanem jól átgondolt-megfontolt következmény-háló eredményei.
Az, hogy a döntések, amiket meg kell hoznunk, amiket ki kell mondanunk már nem csak rólunk szólnak, hanem másokról, emberekről, akiket megszelidítettünk, vagy azokról, akik minket szelidítettek meg, életekről, amiket adunk majd, vagy épp elengedünk… És ezek a döntések sokszor már nem a legjobbak nekünk, de valahogy mégis a legjobbak lesznek nekünk, ha jó azoknak akiket szeretünk.
Az, hogy a döntések, amiket meg kell hoznunk, amiket ki kell mondanunk sokszor örömöt és bánatot, mosolyokat és könnyeket, szárnyalást és zuhanást, megélést és feledést, békét és háborút óhatatlanul magával vonó –nincs más választása, mint- felnőtté tevő tapasztalásokkal járnak.
Az, hogy a döntések, amiket meg kell hoznunk, amiket ki kell mondanunk felelőssé tesznek minket, tükrözik a lényünk emberi mivoltát és személyiségünk jellemvonásait. A döntéseink csak MI vagyunk. Már nem a dugó miatt késünk, nem xy miatt sírunk, már nem a mosógép fakítja a színeket, és nem az elefánt töri össze a porcelánt, már nem egy viccen nevetünk, már nem egy szép naplemente, vagy az épp simogató szellő tesz minket boldoggá.
Ez már mind egyszerűen a megérett mi vagyunk, dolgok, emberek még alakítanak rajtunk, tesznek hozzánk, vesznek el belőlünk, de a lassító, a sirató, a színfakító, a szívtörő, a nevetni akaró, vagy akár a nevettető, a szép által boldoggá tett, vagy boldoggátevő mind mi magunk vagyunk.
Persze sosem növünk fel teljesen, mindig marad lelkünk mélyén oltalomra szoruló gyermekénünkből, mindig képesek leszünk mezítláb a pocsolyákba lépni és gondokat elfeledve infantilisen kacagni, ki nevet a végén élet játékmezején mindig képesek leszünk kiütni a másikat, vagy duplahatost dobni a legváratlanabb pillanatokban is. Örök elkövetkező felnőttlétünket szerencsére nemhogy más, mi magunk sem vagyunk képesek keretekbe szorítani. És az a tudat, hogy mindig lesz bennünk a naív, önzetlen gyermeki kíváncsiságból és ugyanebből a naív, önzetlen gyermeki szeretetbőlés szívjóságból…. ez a tudat, valahogy lehetőséget ad nekünk örök gyermek felnőttekké válni.
Hát Eszterkém, mi mást is kívánhatnék neked, mint sok boldogságot, boldog örök gyermek felnőtt életet, és az idővel úgyis mindig jónak látott döntéseket.
ma egyszerűen……
2008 április 28. | Szerző: betmenke
Ma kiderült a barátnőmnek fia lesz.
Ma volt rántott camembert ebédnél.
Ma kinyíltak a játszintok a teraszon.
Ma felhoztam a görkorimat a pincéből.
Ma itt van nálam egy jóbarátom Ausztriából.
Ma voltunk életem egyik legjobb koncertjén.
Ma valahogy nagyon jól esett az a korsó sör és az a beszélgetés.
Ma végre nem rohantam sehova és mégis mindenhova odaértem.
Ma minden olyan jó volt.
Ma egyszerűen boldog voltam.
Ma is csak úgy egyszerűen boldog vagyok.
Oldal ajánlása emailben
X