2007-nagy (?) érzésekben
2008 január 9. | Szerző: betmenke
Ez az év tökéletesen jó volt álmodozni és álmodni való álmokat álmodni meg, mesébe illő királylánynak lenni, költőnek lenni és verseket írni, cigánylánynak lenni és mezítláb táncolni, gyermeknek lenni és (újra) jónak, tisztának hinni mindent a világon.
Ez az év tökéletesen jó volt csendnek lenni a zajban, összeolvadni egy színnel, minden nappal e csend más árnyalatát magamra húzva elindulni az úton. Hogy senkit ne zavarjak. A szavaim, hangulataim, színeim is halkabbak lettek, visszafogottabbak és harmonikusabbak. “csöndpirosak”. 🙂
Ez az év tökéletesen jó volt egésznek lenni. figyelni minden egyes lélegzetvételre, amit megtettem. Figyelni a tavaszra, az őszre és a télre is. Az elmúlásra. Az eljövőre. És persze a meglevőre. A természet, emberek, érzések nagyvilág-és-kiséletem körforgására. Az egyensúlyra. Az illatokra, ízekre, hangokra, zajokra, színekre, szemekre, szavakra. Ez az év tökéletesen jó volt szabadnak lenni.
Ez az év tökéletesen jó volt nőnek lenni, lángolni-kihunyni-vágyni-vágyatni-elesni-felállni-rohanni-megállni, majd újra elindulni.
2 hetente színházba mentem, jó bort ittam, amit a legjobb sajtok megkívántak, Jól éltem nincs mese. mindenem megvolt. sokat nevettem, sőt mondhatni szinte mindig csak nevettem. Sokat gondolkodtam, sokat beszélgettem, sokat írtam és sokat szerettem. Ez az év tökéletesen jó volt önmagamnak lenni,
Ebben az évben valahogy boldogsággal eltöltően jó volt embernek lenni.
2007 nagy színekben
2008 január 6. | Szerző: betmenke
piros, piros, piros, ez mindenképp a piros éve volt, +fekete, fehér, sötétbarna (+persze az örök tengerkéké és fűzöldé) mindig kellett egy kevés piros magamon, magamban. Sosem minden. Épp csak egy kevés. Lehelletnyipiros. harmóniapiros. A csoda-végtelen-összhang-álom kék padlószőnyegtapétaszekrényfüggönygyertyák szobám piros(bordó?) szőnyegeket, gyertyákat, sötétítőt, ágytakarót kapott piros(meggypiros?) a csizma, a magassarkú, a kabát, az öv, piros (kárminvörös?) a pulóver, az ing, a nadrág piros(skarlátvörös?) a nyaklánc, a fülbevaló, a gyöngygyűrű és karkötő is, piros (rozsdavörös?) a 3 kedvenc táska, a pénztárca, a sapka, a kesztyű piros(tűzpiros?) a mosoly, a szív,a „hitreményszeretet” piros(vérvörös?) az egész életem. Él, lélegzik minden egyes porcikám. Nem olvad be…. PIROS!!!! nagybetűs. Ez hülyeség. nagybetűs HÜLYESÉG. Hogyne olvadna be. Beolvad a maga köré teremtett piros világba, vagy a világba, ami valójában nem is piros, csak ő annak látja… mert annak akarja látni. Szóval nem is nagybetűs az a piros. inkább kisbetűs piros. halkpiros. csendpiros. olyanjómostlevegőtvennipiros.
2007 nagy számokban
2008 január 5. | Szerző: betmenke
-20 kg, heti 3-4 sport, új 1,4-es kisautó, kb. 30 új színházi élmény, 40 óra business english, félig kész másoddiploma, tizenx tender, a növényeimen kb. 30-40 új levél, ezer másoktól olvasott szép gondolat, 365 ezer kis mosoly, 730 ezer szép gondolatfoszlány az agyambanaszívemben, 1460 ezer pillanat, amire figyeltem, 8760 óra amit átéltem, 525 600 perc, amit megéltem és 31 536 000 másodperc, amit szerettem. A lényeg: ez az év sokat tett az élet-mérleg pozitív serpenyőjébe. bár az örök-egyensúly így is áll, ha érted mire gondolok.
az előbbi sörözésből- egy fiú barát II.
2008 január 3. | Szerző: betmenke
-Mit fogsz csinálni 8 hónap múlva, ha ledoktorálsz? hazajössz? Néma csönd, mintha járna az agya, kattogna, már-már zakatolna ezen az Ő életében tényleg döntő fontosságú kérdésen. Itthon élni? vagy külföldön?
-Min gondolkodsz? És értvén a csalóka mosolyt-a nem válaszolni akarást, a most nem gondolkodni akarást, a -most ne beszélgessünk már ilyen komoly dolgokról jelzését- a saját kérdésemre kérdéssel felelek – elütve ezzel az eredetileg feltett kérdés tényleg nagyon fontos és meghatározó mivoltát…………
-Azon, hogy mit csinálsz holnap, míg én dolgozom? És a szája szélén kezdődő aprócska mosoly elindul, szalad, mígnem el nem ér az ajkak másik oldalára és fogpaszta-reklámba illő mosoly nem lesz belőle……
-Dehogy is! Azon, hogy hol igyuk meg a következő sört, mert itt zárnak. Ránézek, elmosolyodok, és értek mindent.
egy fiú barát
2008 január 2. | Szerző: betmenke
A héten nálam vendégeskedett az egyetlen fiú barátom. Ékes bizonyíték a férfi-nő barátságra a mi kapcsolatunk immár 7-8 éve. Jó egy fiú barát. Olyan más, mint a lány barátok. Lehet vele semmit sem csinálni, semmin sem agyalni. Semmit sem túlbonyolítani. Csak lenni a mindennapokban, az órában, a percben. Egy kis etűd ebből a hangulatból: -Mi a helyzet a pasikkal? -Még mindig keresem az igazit…….Vagy inkább várom, hogy ő megtaláljon. -Hülye válogatós liba vagy. -És veled mi a helyzet? -Én szarok az igazira. ez a csajokkal valami ilyesmi: -Mi a helyzet a pasikkal? -Még mindig keresem az igazit…….. Vagy inkább várom, hogy ő megtaláljon. -Ne aggódj, majd a következő az lesz, járj nyitott szemmel a világban, meg kell próbálni emberekkel, nem nemet mondani egyből, sosem tudod mi lesz belőle. ne félj a csalódástól, Pl. xy-t is hagytad elmenni. Meg se próbáltad vele sem. Új év van…… Majd idén megtalálod. Te vagy az, aki biztos megtalálja, mert Te olyan vagy. (Pedig én nem is aggódom…….. Csak ők értem J )
egy kommentre, avagy a döntések súlya
2007 december 28. | Szerző: betmenke
kedves kommentírom. Erre szeretnék neked reagálni.
… nincs visszafordíthatatlan, bepótolhatatlan, csak minden van, a hibáink szükségszerűek, azokból tanulunk …
Igazad van, hogy mindent hosszútávon kell nézni. És tökéletesen igazad van abban is, hogy így nézve minden döntésünk helyes és minden döntésünknek tettünknek miértje van. És mindenből tanulunk, mindentől többek leszünk. És én is tudom, hogy minden így jó, ahogy van. Így kerek a világ. És így olyan az a szív, ami bennem dobog, amilyen.
De szerintem mindenképpen kellenek dolgok elgondolkodni, újragondolni, újra átgondolni. Kellenek dolgok megbánni, átrágni, átsírni, lezárni. Kellenek hibák, pofonok, csalódások, amik tanítanak. Amik egyre kissebbek lesznek, egyre jelentéktelenebbek, ahogy múlik az idő. Majd múlt lesz a hibákból, pofonokból, csalódásokból. Semmi több, csupán egy emlék, ami az életed része. Sőt eljön az idő, amikor azt mondod, ennek így kellett lennie, majd eljön az idő, amikor azt mondod, ez így volt jó. Mert úgy kellett akkor lennie ahhoz, hogy most így lehessen.
És, tudnod kell, ha újra játszhatnám az élet játékot, akkor azt hiszem ugyanezeket dobnám újra, ugyanezeket a válaszokat adnám a nagy kérdésekre újra. Sőt a kicsikre is. A 19-re újra lapot húznék. Sőt a csapdákba, amikbe beleestem beleesnék újra, hogy megtanuljak újra kimászni a gödörből. Sokat sérültem, sokat fájtam és mégis azt hiszem ez mind kellett ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok. az a szív dobogjon bennem, ami most dobog.
Azonban……ha a gondolattal eljátszanék (mert én úgy szeretek a gondolataimmal játszadozni) és lenne pl. 3 dolog, amit máshogy tehetnék tudom mi lenne ez a három. vagy talán csak kettő kellene, vagy talán csak egy is elég lenne. De egy dolog mindenképp lenne, amit szeretnék másképp csinálni. Azt hiszem ezt a vállamon fogom cipelni míg érzek, míg a legapróbb szikrája is megvan bennem fájdalomnak, de nem gondolom egy percig sem, hogy ez olyan rossz lenne. Cipelni ezt. Sőt azt hiszem, ha megváltozna ez, akkor megváltoznék én is. Akkor eltűnne belőlem valami alapvető emberi érzés. Az adott, eleve elrendelt, velem született szív. Ez már úgy a részemmé vált, mint a gödröcskék, vagy az anyajegy az arcomon. Egy darab belőlem. egy darab én.
Nem tudom érted-e ezt, nem hiszem. De nem is baj. Én értem. Kell nekem ez a szív így, ahogy bennem dobog és ehhez kell az, hogy tudjam, hogy minden, amit tett így jó, hisz így lett ilyen szeretnivaló ez a szív, azonban egy ici-pici dolgot mégis máshogy tennék.
Igencsak aprócska dolog ez. Nagyon régen nem beszéltem erről senkinek. : ) Gondolj pl. arra, hogy 10 évvel ezelőtt vársz valahol 10 perccel tovább. És tudod, ha megvártad volna azt a 10 percet, akkor is minden ugyanez lenne, az a szív, akkor is ugyanez lenne. Csak talán kicsit könnyebb. : ) És azért kellett ez a „visszafordíthatatlan és bepótolhatatlan” kis dolog, hogy tanuljak belőle, sokat, sok időn át és mindig figyeljek a körülöttem levőkre………
De ez apróság a végtelen tér-idő kontinuumban. Csak nekem jelent valamit. Ennek a kicsi szívnek itt legbelül.
haza, otthon
2007 december 26. | Szerző: betmenke
Megkérdezném tőled, neked mitől haza egy ország? Neked mitől a városod egy város? Neked mitől otthon egy ház?
Az emlékek, a család, a munka, a barátok teszik azzá? A történelmünk? A múltunk? A Himnusz, amit énekelsz? A nyelv, amit beszélsz? A könyv, amit olvasol?
„ahol nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet?”
A fiú, akit először szerettél? A pad, ahol az első csókot kaptad?
„A csókok íze számban hol méz, hol áfonya…”
Az iskola, ahová jártál? A szomszédok, akiket évtizedek óta ismersz?
„itthon vagyok, s ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton…..”
Vagy a szülői ház önzetlen, feltétlen szeretete, amit addig meg fogsz kapni, amíg csak megkaphatsz.
Nem……… én valahogy azt hiszem ezeken túl van még aprócska dolog….. Egy lélek, egy szív, ami dobogni akar valahol valamiért. Kötődni akar valahová, vagy épp nem. Tartozni akar valahová, vagy épp nem. El akar szakadni valahonnan, vagy épp nem. És az a lélek, az a dobogó szív dobogni, kötődni, tartozni vagy épp elszakadni akarása tesz egy országot a hazává, egy várost a városoddá és egy házat az édes otthonoddá.
Éltem 5 országban 3 évet. És mikor hazajöttem és valaki -emlékekre, élményekre gondolván- megkérdezte, hogy mi volt a legjobb…. az utóbbi időben már mindig ezt feleltem: Hogy tudtam, hogy van hová hazajönnöm, hogy hol az otthonom, és tudom, hogy honnan jöttem és hová tartok. (“ha százszor feldobnál én százszor visszaszállnék, százszor is, végül is.”) És tudom, hogy itt vannak, akik várnak. Ez olyan közhelyesen hangozhat most, de tényleg nagyon örültem neki, hogy nem kapott el a sok pénz, könnyű élet, a külföld oly ígéretesnek tűnő mézes-mázos, felfújt lufi „varázsa”. A mókuskerék.
Mert egyszer csak úgy éreztem Állj. Meg kell állni. Nem menni tovább. Persze megkísértettem a sorsot, mert mindig is hittem a sors jeleiben, de az utoljára Kanadába megnyert ösztöndíjra mégis azt feleltem. NEM. Mert a saját érzéseimben, megérzéseimben, döntéseimben is legalább annyira hiszek, mint a sorsban. Az emberek minél jobban mondták, hogy gondold át, menjél…. Annál jobban örültem a döntésemnek és annál jobban örültem az érzésnek. Hogy ezt csak én érzem. Senki más. Ezt csak én értem, de másnak nem is kell. Már nem akarok menni, én már nem akarok máshol élni. És én oly büszkén ezt a mókuskereket választottam taposni.
Egy hónapja történt, hogy az ismerőskereső portálon a városomat Budapestről kicseréltem alföldi kisvároskámra. – a legszebbre, a csodásra.(Hírös város az Alföldön....) illetve sosem írtam oda, hogy Budapest, csak a nem kitöltés automatikusan annak számított. De jelezvén azt, hogy én ugyanaz a lány vagyok, aki 18 éves korában felment a nagy Pestre tanulni visszacseréltem. : ) (vagy ha nem is ezt jelezvén, – mert azért ez nem igaz így, hogy teljesen ugyanaz vagyok – akkor inkább azt jelezvén, hogy született pesti leányzó az semmiképpen sem vagyok.) És jót mosolyogtam mindeközben magamon. Mert ez úgysem számít senkinek semmit.
Amikor itthon vagyok, mert igen ám….. Én még mindig itt vagyok otthon. Ide jövök haza. még ha az év 365 napjából csak kb. 36,5-öt töltök el itt. Szóval amikor itthon vagyok, akkor minden olyan más. Itthon úgy érzem mintha az a kis 18 éves fruska lennék, aki itt lakott minden nap. Akinek a vállát épp csak annyi gyermeki kérdés nyomja, mint 18 évesen. Itthon azt érzem gyermek vagyok újra. Itthon nem érdekel senkit, mi a munkám, vagy az, hogy előléptettek, itthon nem érdekel senkit, hogy állnak a vizsgák, itthon nem érdekelnek senkit a könnyeim, ha nem akarom és ez annyira jó. És ami a legjobb az egészben, hogy én is magam mögött tudom hagyni mindezt, és engem sem érdekelnek materiális életem mindennapi problémái. Mintha itthon egy másik életem lenne. Mintha 18-tól folytatnám az időtlen napokat, az örök ifjúság, gondtalanság végeláthatatlan napjait és egy mesevilágban lennék a királyfi gondok nélkül, akit kiszolgálnak, akinek a kívánságait lesik és aki épp ugyanaz a gyermek mint a 8 évvel fiatalabb tényleg még gyerek testvére.
Itthon lenni olyan békés.
Remélem egyszer majd én is egy ilyen otthont tudok teremteni benne sok kis királyfival.
Köszönöm anya.
elküldetlen levél a csajoknak-avagy a barátságról
2007 december 20. | Szerző: betmenke
Íme elkezdem.
A gondolataim nektek kedves barátosnéim a barátság(unk)ról.
Nem is olyan régen néztem a Dawson és a haverok egyik részét, aminek a végén Joey mondott egy nagyon szép monológot a barátságukról. Aztán kiderült, hogy ez az utolsó rész volt. Utána nem sokkal később beszélgettem egy sráccal, csak úgy az életről. És azt mondta, hogy neki nagyon sok barátja van, de csak egy olyan akivel tényleg mindenről beszélni tud. És akkor elgondolkodtam, hogy az olyan jó, hogy én mindannyiótokkal mindent meg tudok beszélni. És ez az érzés melegséggel töltött el. A kicsi szívem legmélyén azt éreztem, hogy mennyire szerencsés vagyok. Aztán visszagondoltamTimi mondatára, aki ott volt velünk egyszer nálam. Hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen együttlélegző társaság van körülöttem. Aztán a fergeteg bulik. Meg a közös szüli-feli nézések……Szóval minden a jelek összessége volt, hogy milyen jó nekem veletek, és milyen szerencsés vagyok, hogy itt vagytok nekem, és itt lehetünk így együtt.
Azért szeretném nektek leírni a gondolataimat, hogy megmaradjanak. Nektek is, magamnak is. A múlt héten egyik nap épp a reggelente utamba eső egyetlen zebránál vártam, hogy a lámpa végre zöldre váltson, amikor hirtelen csak egyetlen parányi pillanatra elvesztettem az uralmat a lábaim fölött, és mintha megszédültem volna egy kicsit jobbra léptem. Ez nagyon elszomorított, ilyen még soha nem történt velem. Csak álltam ott, a lámpa már zöld volt. Ennyi erővel a kocsik elé is léphettem volna. És az első gondolatom hirtelen az volt, hogy most visznek a mentőságyon és lehet lesz velem valami és nem írtam meg azoknak, akiket szeretek, nem írtam meg a csajoknak, mennyire szeretem őket. Pedig már elterveztem 2 éve is, hogy ezt adom karácsonyra, már egy csomószor fogtam a tollat, meg a papírt és már számtalanszor elkezdtem leírni a gondolataimat a barátságról. És annyira nagyon rossz volt a pillanat, hogy igaz csak gondolatban, de utolsó ez a pillanat, és én nem tettem meg. Pedig elterveztem, mint megannyi mindent már…. Elterveztem, mint ahogy mindig mindannyian eltervezünk mindent, és nem tettem meg, mint ahogy mindig mindannyian nem teszünk meg mindent, amit eltervezünk.
Akartam a nagymamám és a nagypapám háborús élményeiről is írni, meg arról, amiket meséltek 56-ról, meg a börtönről. De nem tettem meg. Pedig tartoztam volna ennyivel nekik, meg anyukámnak, hogy ez megmaradjon nekünk. De nem, ezt sem tettem meg. És ez olyan dolog, ami megfordíthatatlan és már bepótolhatatlan.
Ez rossz, nem? Hogy vannak az életünkben olyan dolgok, amiket csak egyszer csinálhatnánk meg, és ha nem tesszük meg ott és akkor, akkor mindennek vége. De néha meg az a baj, hogy megteszünk dolgokat, és ha már egyszer megtettük, akkor már hibáztunk és az is visszafordíthatatlan. Én akkor úgy éreztem hibáztam, amikor csak álltam mozdulatlanul a járda szélén. És gondolkodtam. Illetve én nem gondolkodtam, csak jöttek a képek az agyamba……
Most úgy zavarban vagyok. Tök hülye érzés. De miért? Mert mindannyian tudjátok, hogy én nagyon szeretem az embereket, remélem azt is tudjátok, hogy titeket is nagyon szeretlek. Csakhát , amint ezt észrevettétek sosem mondom ki, néha, ha olyanom van, leírom, de ez valahogy nem az én tisztem a szavakkal bánni. A tettekkel már inkább. Valószínű ezért az az érzés, mert most leírom, és el is fogjátok olvasni-remélem. (Szinte mintha kimondanám.)
Furcsa, nem? Már minden olyan rég kezdődött. Kb. 10 éve. (Épp 10 éve)
Olyan furcsa mindenre visszagondolni. Hogy már ilyen régen volt. Hogy mennyi ellentét volt akkor köztünk. Hogy kibeszéltük egymást. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem gondolkodtam el még erről, de szerintetek csak azért maradtunk meg egymásnak barátoknak, mert összehozott és összetartott minket az élet? Szerintetek amúgy mi hasonlóak vagyunk?
Vagy csak ugyanoda jártunk egyetemre, valahogy szinte mindannyian ugyanabba a csoportba kerültünk?
Vajon Angliába azért mentünk együtt, mert barátok voltunk? Vagy ott lettünk barátok igazán?
Vajon csak azért maradtunk meg így egymásnak, mert ugyanabban a vagonban utaztunk az életvonatban?
Kérdések hada. De mindegy is. Felesleges ócska szóhalom lenne a válasz rá. Értelem nélkül. Vagy inkább maga a kérdés is felesleges. Végülis mindegy a válasz. A lényeg a lényeg, a jelenünk.
Szeretlek titeket, jó így az élet, és jól érzem így magam az életemben. És ha jobban elgondolom, ez nagyon nagy dolog, Nagy részetek van benne. Talán abban is, hogy ilyen vagyok-lettem. Formáltatok, hozzám tettetek. Kedves szavakkal, kritikákkal, mosolyokkal, könnyekkel és persze a beszélgetésekkel. A végeláthatatlan örök tanulságok levonásával járó csajos traccspartikkal.
örülök, hogy ez az egész így megmaradt. Hogy így meg tudtuk őrizni. Hogy volt rá időnk figyelni. Szerintem mostanság jött el az idő, hogy ez változik, vagy mi változunk. Vagy öregszünk. Már lassan nem a „csajok” leszünk, hanem anyák, feleségek, kisfőnökasszonyok, főtitkárok, bankoskisasszonyok, tudásmenedzsment-elemzők, részlegvezetők….(Húha? mi lett a kertészszakmával?) És árudavezetők………. Bár akármi, akárhogy alakul, bárkivel bármi történik….. Nekem mindig csak a csajok lesztek…… : ) Míg világ a világ. (Remélem. 🙂 )
Most, hogy remélem mindannyian jót mosolyogtatok érzékeny kis lelekemen, és elérzékenyültetek. (Bár, remélem semmi újat nem mondtam…) Szóval megyek nektek kariajit csinálni, mert holnap ugye már sokadszor együtt karácsonyozunk. És nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de engem örömmel tölt el ez a tudat. Hogy bármi, bárhogy alakul, változik körülöttünk, mi mégis képesek vagyunk valamit megőrizni. valami jót megőrizni. remélem még jó sokáig. sok jót.
De még előtte szeretnék nektek egy pár szót ideírni, amit csak Ti értetek:
koli, 8-as buli, little less conversation, hány évig tart még a bál (csók), elindult a kacsacsalád, empty punets back in the box, hej szokoi, angliában 50 Ft-tal telefonálni, KEK sportbál, Évike és a 47-es villamos esete, Ricsi és a Gellérthegy esete, E-buli, Soroksár, tanuló!!!!!, almáspalacsinta, lencsepartyk, szüli-feli Eszternél, filmklub keddenként, vizesparty, kádban ülés buli közben nálam, tapétázás, festések, jajj, és megannyi minden. J Ugye értitek?
Köszönöm nektek mindezt!
Köszönöm, bocsánat és szeretem
2007 december 17. | Szerző: betmenke
Gondold el. naponta többször megesik….. rálépsz valaki lábára, azt mondod neki bocsánat, – pedig lehet sosem láttad még -, valaki azt mondja egészségedre, amikor tüsszentesz és Te válaszolsz. Köszönöm. Szól egy szám a rádióban és Te azt mondod… Szeretem ezt a számot…. Hétköznapi egyszerű szavak. Köszönöm, szeretem és bocsánat. 3 egyszerű szó. Azonban három olyan szó, amin emberi kapcsolatok, barátságok, szerelmek múlhatnak. Ez 3 dolog az életben, ami nagyon fontos is lehet. És nem is gondolkodunk rajta, vagy ha gondolkodunk rajta (ez már a jobbik eset…..) akkor is annyira, de annyira nehezen mondjuk ki. Nem tesszük meg. Mintha fájna megtennünk. Azt gondoljuk kevesebbek leszünk, ha kimondjuk: köszönöm, bocsánat és szeretem. Bár én inkább azt gondolom azt hisszük kiszolgáltatottabbak leszünk kimondván ezeket a szavakat. Mintha kiadnánk magunkat. És félnénk valaki visszaél vele. Az érzéseinkkel. Mert bizony mind a 3 szó komoly érzéseket rejt magában. Használjuk őket nap, mint nap hétköznapi kis dolgokra, ismeretleneknek mondjuk őket, mert az etikett néha megköveteli. de valahogy olyan nagyon nehezen mondjuk ki őket azoknak akiket szeretünk, vagy szituációkban, amik fontosak, akkor, amikor súlyuk van. (mégha a saját etikettünk meg is követelné). Mert bizony ezeknek a szavaknak komoly súlyuk van.
sosem jó? mindig jó! : )
2008 január 16. | Szerző: betmenke
Miért van az, hogy amint egyhanúvá, már-már szinte „unalmasan tökéletessé” válnának a hétköznapok, a munka, a szokásos programok a szokásos emberekkel, a kádban órákon át ülés-olvasás-zene hallgatás, a nyugalom, a mindenre van időm, a „minden ruha tiszta és élére vasalt” napok……..Akkor megmozdul bennem az a „másik én”. Aki tenni akar, aki menni akar, az agyam is fel akar kelni a nappal, járni akar, élni akar. zakatolni, 120%-on égni, mint a számítógép-énem processzora. Ilyenkor úgy érzem kell a mindennapi stressz (persze pozitív értelemben), kihívások és az oly elengedhetetlen önigazolások……… ilyenkor alig várok valami nagyobb munkát és késő estig dolgozást, vagy a vizsgaidőszakot és hajnalig tanulást. Reggel fáradtan kelést. vagy, ha semmi ilyen nincs, hát kreálok magamnak célokat.
Majd itt vagyok. Hát ezt akartam? Nem értem, hogy vágyhat valaki erre… J 2 hét, még 5 vizsga, napi kb. 5-6 óra alvás, tenderek, lagziba megyünk, telket-lakást kellene venni, minden egyszerre a nyakamban, vállamon-hátamon. Nehéz a kosár. Nincs erőm magam körül összetakarítani, a „minden ruha tiszta és élére vasalt” napok „mosni kellene már” napokká alakulnak, hamarabb elalszom az ágyban, minthogy a kád megtelne vízzel. Csak zuhanyozni marad idő. Szeretnék olvasni. Baricco City-je már hetek óta kiabál az ágyam mellett, hogy valaki nyissa már ki.
De nem bírom. A barátaimat sem hívom vissza. A virágaim is egyre szomjasabbak. Telik a hét. Egyre egyszerűbb a smink. A ruha is egyre kevésbé nőies. A cipő sarka is egyre kissebb. Jól ismerem már magam. Sokszor elviselhetetlen vagyok ilyenkor. Majd elviselhetetlennek lenni sincs erőm. Nem figyelek magamra. Az agyam kattog-zakatol tovább. Nem áll le. Néha a fogaskerék beakad. „eltörik a mécses”. „kiborul a bili”. Meg kell állni egy pár könnycseppet ejteni. csak úgy eljátszani magamnak, hogy én ezt nem bírom tovább.
Majd venni kell egy nagy levegőt. tudom, hogy bírom, hogyne bírnám, hisz erre vágytam és már megannyiszor megtanultam magamról, hogy úgyis mindent bírok, mit ember (szív-lélek-agy-test) bírhat. Én akartam ezt. Nem érdekel a rendetlenség magam körül, az sem, hogy péntekre már ilyenkor nem fog az agyam, elfárad a testem, mintha magamon kívül lennék. Csak a lelkem vinne már előre, meg a lábam…Úgyis tudom, hogy megyek, míg kell. neveltek-születtem így, vagy lettem én ilyen a megélt napokkal…És ezért örökre hálás leszek Istennek-Teremtőnek-Sorsnak-szüleimnek.
Amennyire gyűlölt, végét-váró-végeláthatatlan, kínzóan szívembe markoló ez az érzés, az andalító-felemelő-megváltó-felszabadító fáradtság, annyira szükségem is van rá. szeretem a végén azt a nüansznyi pillanatot, azt a kis komisz mosolyt, amit magamnak adok jutalomként. Önigazolok. Önigazolódom. Igen. tudtam, hogy ez is megy nekem. Nincsenek határok.
És ezért a magamnak adott ajándékpillanatért, ajándékgondolatért, ajándékörömért megéri. J
Másrészről pedig ilyenkor tanulom meg igazán értékelni az egyhangú, már-már „unalmasan tökéletes” hétköznapokat, a munkát, a szokásos programokat a szokásos emberekkel, a kádban órákon át ülés-olvasás-zene hallgatást, a nyugalmat, és a mindenre van időm, a „minden ruha tiszta és élére vasalt” napokat. Mert azok is csodásak.
Oldal ajánlása emailben
X